Gondoltátok volna?

Olvasom: "MSZP-s törvénymódosítást támogat a Fidesz". Pörög-forog az agyam: vajon mi lehet emögött? Nem nyitom meg a cikket, direkt. Hátha. Hétfő esti kis remény. Hátha kiderül hogy kicsoda Kaya Ibrahim és Josip Tot. Hátha díszpolgárrá avatják Tocsik Mártát. Hátha alkotmányba foglalják az öszödi beszéd legjobb részeit (kicsit retusálva: "aludtunk éjjel és nappal ebben a durva országban"). Hátha kiderül, hogy Göncz Árpád keresztlánya állt a taxisblokád mögött. Hátha megszavazzák a Szabad egy táncra? mintájára a Szabad a tánc a nem magunkfajtánkkal és Krisztinával is? húszmilliós támogatását. Hátha Ákos megkapja végre az Obersovszky-díjat. Hátha úgy ahogy van egészében eladjuk az egész Andrássy utat hogy majd visszaszerezzük valahogy. Hátha lesz még két állami beruházás, ami pont a választásokig lesz kész. Hátha ingyenessé teszik a feszítővasat, feltéve, hogy a parlamenti körüli kordonbontásra használják. Hátha törvénybe iktatják végre: homokosok csak akkor látogathatják a Nemzetit, ha demonstratív szivárvány-zászlóban kétszer vastagabb a narancsszín sáv. Hátha megszavazzák, hogy vicc volt az egész a magánnyugdíjakkal, csak egy tréfa volt, Gabriella vigyázott rá eddig, és természetesen vissza az egész.

De nem.

Megszavazták, hogy a választás évében is jár a pártoknak állami működési támogatás.

Nem tudja, nem válaszol

Az emberek fele nem tudja vagy nem hajlandó elárulni, hogy melyik pártra szavaz vagy szavazna. Módszertani problémához vezet, hogy az ilyen mértékű passzivitáson belüli pártpreferenciát hogyan lehet lemérni, ha egyáltalán le lehet. (Valóban nem tud dönteni? Nincs kire szavazzon? Nem árulja el, mert fél? Még nem is gondolkodott ezen? - sok „kifogást” lehetne találni; de nem szabad elvitatni a tartózkodás jogát.) Én sem tudok mást tenni, mint megkérdezni a környezetemet, hogy miért nem szavazna. Ez a korántsem reprezentatív felmérés egyértelműen azt mutatja, hogy a döntő többségben azok vannak, akik nem tudják kire szavazzanak. Ez gond, és ezt csak félig okozzák a választók. A pártoknak és a megfakult (néha újrapolírozott) politikusnak ez bizony érdekük.

Hogy is működik ez a logika?

Elég komoly erőfeszítésembe telik nekem is, hogy mérlegeljek: van-e egyáltalán olyan párt, amelyik legalább nagy vonalakban hasonlóan gondolkodik, mint én. Ne legyünk naívak: ha a nézeteinket teljesen tükröző pártot szeretnénk, akkor magunknak kell alapítani egyet. Ami pedig nem feladatunk; és akkor jön a kiábrándultság és az otthonmaradás. De gondoljatok bele abba, hogy amikor vasárnap este ültök a tévé/internet előtt, akkor mégis van egy oldal vagy párt akinek már tudtok szurkolni. És ez a helyzet most még élesebb és fontosabb.

Egy évvel a választások előtt

Végignéztem a szondaipsos felmérését az utóbbi három választás előtt: mekkora különbség volt a két legtámogatottabb pár között egy évvel a választások előtt? A biztos szavazókat néztem, de nem valami extra statisztika készítése volt a célom, hanem hogy számokkal támasszam alá egy egészen kézenfekvő következtetést. Az adatok (százalékpontban):

2001-04     5 % az MSZP javára

2005-04     9 % a Fidesz javára

2009-04     44 % a Fidesz javára

2013-04     20 % a Fidesz javára

A 2006-os eredmények megdöbbentőek voltak, ha emlékszünk még rá. A Fidesz 2005 nyarára még inkább tudta növelni az előnyét (11 %-pont), majd csökkenni kezdett és bekövetkezett a fordulat december környékén – de még a választások előtt is többnyire Fidesz győzelmet jósoltak.

Nem szeretnék olyasmiket kihozni ezekből az adatokból, hogy az „MSZP jó a végharjában” (szerintem ellenzékiként előnyben van mindenki a véghajrában); vagy hogy a „Fidesz mindig romlik a választások előtt” (ami mindhárom esetben igaz volt, de ez mindössze három választási eredményt jelent). Nem. Annyit szeretnék kihozni ebből, hogy a mostani 20 % hatalmas. Azt gondolom, hogy ha nem történik valami alapvető felfogásbeli különbség, akkor nem történnek meg a valódi változások sem. A passzivitásról beszélek és nem a mostani kormányról.

Ellentmondást nem tűrve

Az ellentmondások fejfájást és nyugtalanságot okozhatnak. Főképp akkor amikor számokról és adatokról van szó. Valami elemi tehetetlenség-érzés fog el, amikor látom, hogy nem úgy van, ahogy mondják, állítják és további érveket építenek egy nem valódi tényre. Néhány éve egy barátommal (rom)kocsmában merengtünk azon hogy jó-e romkocsmában merengeni vagy azonnal fussunk jó úttörőként elaggott partizánoknak, illetve: arisztokrata néniknek bevásárlószatyrot cipelni – ezt a feszítő lelkiismeret-furdalásunkat egy-egy felessel próbáltuk enyhíteni. A 4 cent vodkát olyan pohárba kaptuk, amin jelezve volt, hogy 2 cl meg 4 cl. És Ady-bús merengésünk közepette, koccintásra emelve az italt; barátom kezében megállt a pohár. A feles jól láthatóan a vonal alatt volt. Nem vagyunk mi kicsinyesek (ő meg pláne nem az), és a természettudósok nyugalmával gondoltuk: utánakérdezünk. Szóval mindenféle méreg és harag nélkül, határozott léptekkel odavittük felülvizsgálatra a zsákmányt a pultos kislányhoz. Itt történt a baj... Kérdésünkre olyan választ kaptunk, amivel abszolút nem tudtunk mit kezdeni. Mondhatta volna, hogy „bocsi, de nekem ebből van a borravalóm”; „tényleg elrontottam” vagy „már biztosan leittál belőle, kiskomám”. Bármit. De a válasz a következő volt: „Ez négy cent”. Erre mi: „Ez nem annyi; ott a vonal, alatta van”. A válasz: „De ez négy cent” és így tovább... - Itt tört el valami.

Azt írja az újság, hogy soha nem látott mennyiségű tőke folyt be mostanság Magyarországra (10,3 milliárd euró, 2012-ben). És emelett azt is írja, hogy közel 8.7% százalékkal csökkent a beruházások mértéke. Akkor ez most így micsoda? A pénzzel nem sok mindent lehet kezdeni: elinni vagy gyárat építeni belőle. Fogyasztani vagy beruházni. De itt szó sincs fogyasztásról? Akkor most a ksh-nak vagy közleményben büszkélkedő minisztériumnak van igaza?

Kati és Alex

Nem érdekelnek a showműsorok. Hidegen hagy, hogy milyen jól megcsinált sztárokat küldenek fel a színpadra hogy ugyanazokat a karaoke-számokat nyomják le ugyanúgy – szórakoztatás címén. Engem Cseh Tamás érdekel, Björk, a kései Beatles, az Európa Kiadó, aztán persze a komolyzene. Nincs ebben semmi sznobság. Nem kapcsol ki a Könnyű álmot hozzon az éj tizenhetedik feldolgozása. Nem tudok mit kezdeni azzal amikor a tízéves kislány játssza az agyát, mert elhagyta a szerelme. Egyszerűen: nem hiszem el, amit látok.

Mégis áttörte az ingerküszöbömet, hogy a magyar induló maximális pontszámot kapott Németországtól az Eurovíziós Dalfesztiválon. Ki ez a ByeAlex? Mit tudhat ez a srác, hogy ennyire magával ragadta a nézőket. Nálunk is megnyerte a szavazást – úgy, hogy a zsűri nem támogatta. Ez már eléggé érdekes volt ahhoz, hogy megvizsgáljam: mi van emögött? Jelent ez többet mint egy három hónapos divathullám?

Ma te vagy feketében...

Sötét idők járnak a kisebbségeinkre. Igen, a mi kisebségeinkre; velünk élnek és mi is velük. Legalább annyira magaménak érzem az ő helyzetüket és problémáikat, mint a gazdaság kérdéseit vagy a kultúra-politika viszonyát, a trafikmutyikat, az ellenzék tehetetlenségét, a média elfogultságát.

Mi a legnagyobb probléma a kisebbségi kérdést illetően? Ha nem teszünk semmit ellene (aktívan, résztvevően, határozottan és tiszteletben tartva a másik embert) és ha nem beszélünk róla. A dolog működése igen egyszerű: ha nem kap hangot, nem tekintünk hírértéknek valamiféle kirekesztést, akkor megette a fene az összes mozgalmat, kezdeményezést és egyéni ágálást. Akkor bizony a hétköznapokba is beszűrődik és megmérgezi a természetessé váló megbélyegzés.

A bíró és a cethal

Amennyire távol áll tőlem a magyar foci történéseinek nyomonkövetése, nagyon kicsi esélyt adtam, hogy valaha is ilyesmiről esik itt szó – de történt, hogy Jónás Kornél a meccs kétharmadánál lefújta a Diósjenő-Nógrádsáp mérkőzést. A bíró a rasszista megnyilvánulásokra hivatkozott. Saját elmondása alapján ő is félcigány és emellett rendes állampolgár, soha nem volt összetűzése a törvénnyel. (Hozzáteszem, hogy felőlem lehet adócsaló is, akkor is helyesen cselekedett). Mi motiválhatta? Azt is nyilatkozta, hogy azóta  „felsőbb szintekről” szóltak már neki,

Oldaltól függ, hogy miként értelmezzük a GDP-növekedést: szárnyalás vagy szerencse; hosszú távú vagy két hónapos hatás; van mögötte valódi támasz vagy csak légvár.

Mi az a GDP és hogy lehet megmérni?

Leegyszerűsítve a GDP (gross domestic product, bruttó hazai termék) azt mutatja, hogy mennyit termeltünk összességében egy adott időszakban az országban. Sok kritika éri ezt a számot, főleg az egyszerűsége miatt – mégis általánosan bevett mutató az életszínvonal összehasonlítására, főleg az egy főre jutó GDP. Szeretjük az ilyen egyszerűségeket – de alapvetően csak annyit tudhatunk meg, hogy Norvégiában élni jobb mint Kínában. (Persze, ha csak ennyit akarunk tudni, akkor teljesen rendben van). Magyarország 12-13 ezer dolláros teljesítményével a középmezőny elején helyezkedik el – de hogy lássuk a mutató torzítását: Jamaicában kevesebb mint feleekkora ez a szám és az EU által kis híján bankcsődbe sodort Ciprusnak pedig több mint kétszerese, ugyanúgy mint Görögországnak.

Mivel mégiscsak blogot írok és nem kormánytanácsadó vagyok zsáknyi pénzért – ezért megemlítem a „Big Mac” alapú mérőszámokat (a nyolcvanas évek végétől mérik, a Big Mac-re számolva lett általánosan elterjedt a The Economist által, de mérik pl kenyérrel is). Ezek valamelyest pontosabb képet adnak: árfolyamkról (a dollárhoz hasonlítva mennnyibe kerül az országokban a Big Mac); életszínvonalról (átlagbérekkel számolva: mennyi időt kell dolgozni egy szendvicsért); lokálisabb mint a GDP (városok szintjén szokták nézni). A Big Mac index alapján árnyaltabb és sajnos rosszabb képet kapunk a forintról, a fizetésünk és a munkánk értékéről.

Ha kritizáljuk is az egy főre jutó hazai terméket mint gazdasági mérőszámot, nem tekinthetünk el attól, hogy a befektetők, nemzetközi pénzintézetek, hitel- és országminősítők vagy akár a többi ország bizonyára felhasználják arra, hogy egy villanófénnyel képet kapjanak az ország helyzetéről. Ezért: igencsak jelentős tud lenni a növekedés/csökkenés hatása. (Ne gondoljuk, hogy a gazdasági szereplők alapvetően matematikusok lennének, az ilyen benyomásoknak vagy akár Kósa Lajos devizával kapcsolatos nyilatkozatainak igenis nagy hatása tud lenni)

+0,7% - sok vagy kevés?

A hír: a magyar GDP 0,7 %-os növekedéssel dobogós helyezést ért el Európában. Ez jól hangzik. Reméljük a fent említett befektetők is csak eddig jutnak el, és máris izzanak a telefonok, hogy rögvest indíthatják a kamionokat a gigantikus mobilgyárakkal. De a kép sajnos árnyaltabb.

Magázzuk a tánctanárt!

Hogy a stílus maga az ember és hogy a lázadók mindig féligazságokat tudnak hangosbeszélőn skandálni - ez nem kérdés. De mögénézni mégis szükséges (kötelező?).

Egy normális demokráciában a legtermészetesebb hogy vannak ellenvélemények és vannak tüntetők. Szavazunk is, x évente; népszavazunk is olykor - de a vélemény az legtöbbször gyorsabb reagálást kíván: vérbő, indulatos és sarkító. Ezzel nincsen probléma, sőt: azt hiszem belebolondulnánk, ha nem adnánk ki olykor a gőzt, kontrollvesztve. Utána lehet elnézést kérni és akár visszakozni is - nincs azzal probléma.

Sőt. Az ilyen pillanatokban mutatkozik meg igazán a személyiség lényege. Bergsoni szélsőséges helyzetek ezek: biztonsági őrök lökdösnek közben, az európai parlamentben citálják a múltunkat vagy éppen lelkesen meg kell felelni a választóinknak. Ebből a szempontból még hálát is adhatunk, hogy ilyenkor eltűnik a máz és a maga csodálatos vagy visszataszító ős-anyag mivoltjában megjelenik a Valódi.

Történt ugye, hogy megzavarták Markó Ivánékat, megafonnal, 130 milliós támogatást számon kérve, a végetaps közben (mintha nekik tapsoltak volna). A számonkérés jogos; a számokat összehasonlítva: valóban igazságtalanság történhetett. De ezt ismerjük. Gond ez, de ha Orbán Viktor templomot, táncszínházat vagy harmincezer biológust akart építeni, akkor felépíti. Ellenállóként természetesen támogatok minden gerillaműveletet; és kiváltképp igaz ez a színház világára - mert ahogy Latinovits Zoltán mondta: a színész okszerűen partizán, nem tartozik egyetlen reguláris hadsereghez sem.

Díszletek és díszletmunkások

Azt gondolom, hogy egy normális demokrációban, egy normális Magyarországon egy ilyen szituációban nem hangozhat el az a válasz, hogy "Jó, akkor maga most kussoljon!"; - ez volt Markó Iván egyik mondata. Bár nem teljes a videóanyag - lehet, hogy előtte az egekig magasztalja a Krétakört (nézzétek meg a youtubeon a Feketeországot és döntsetek ti erről a független színházról). Szóval menjünk bele, hogy mit jelent ez a mondat.

Troliország

Hangultatomtól függ, hogy épp melyk tömegközlekedési eszközt használva érkezek haza a nyugtalan munkahelyemről a kissé nyugalmasabb otthonomba - apró, magányos albérlet. Troli, metró, villamos - attól függ. A múlt héten történt: trolival utaztam. Zötyög, öreg, hat-hét felé zsúfoltabb de van ülőhely, több évtized nosztaligája, és lehet hallgatózni. Pontosabban: akaratlanul is hallgatózok. Munka után kikapcsol a bal agyfélteke, ami nálam befogadó bambulást, másoknál alig értelmes párbeszédzuhatagot okoz. Nincs ezzel gond. Mögöttem egy harmincas srác és a barátnője épp arról vitatkoztak, hogy melyik pláza jobb: az egyik túl szűk, a másik messze van, a harmadikban nincs elég kávézó. Nincs ezzel gond. "De úgyse tudjuk megvenni, mert nem vagyunk mi zsidók..." - zárta le a beszélgetést a srác. Na, ezzel van a gond.