Kati és Alex

Nem érdekelnek a showműsorok. Hidegen hagy, hogy milyen jól megcsinált sztárokat küldenek fel a színpadra hogy ugyanazokat a karaoke-számokat nyomják le ugyanúgy – szórakoztatás címén. Engem Cseh Tamás érdekel, Björk, a kései Beatles, az Európa Kiadó, aztán persze a komolyzene. Nincs ebben semmi sznobság. Nem kapcsol ki a Könnyű álmot hozzon az éj tizenhetedik feldolgozása. Nem tudok mit kezdeni azzal amikor a tízéves kislány játssza az agyát, mert elhagyta a szerelme. Egyszerűen: nem hiszem el, amit látok.

Mégis áttörte az ingerküszöbömet, hogy a magyar induló maximális pontszámot kapott Németországtól az Eurovíziós Dalfesztiválon. Ki ez a ByeAlex? Mit tudhat ez a srác, hogy ennyire magával ragadta a nézőket. Nálunk is megnyerte a szavazást – úgy, hogy a zsűri nem támogatta. Ez már eléggé érdekes volt ahhoz, hogy megvizsgáljam: mi van emögött? Jelent ez többet mint egy három hónapos divathullám?

Majdnem hetven

Még él bennem az a naiv feltételezés, hogy az igazi tehetség nem kérdez, nem beszél, nem reklámoz, hanem a jelenléte pontosan elég ahhoz, hogy tudomást szerezzünk róla. Határ Győző mondta, hogy az ember vagy ír vagy házal – ő írt. Tudja valaki, ki az a Határ Győző? Az igazi tehetség nem dobálja a haját és affektál, mint Koncz Zsuzsa. Nem hord tizenöt centis miniszoknyát és ugyanekkora magassarkút, mint Zalatnay Sarolta. Az igazi tehetség valahogy megmagyarázhatatlanul természetes és egyértelmű. Ilyen benyomásom van, ha egy általános képet szeretnék adni Kovács Katiról. Nem azt mondom, hogy az ő világa az enyém. Azt hiszem, az Add már uram az esőt energikus spirituáléján kívül nem nagyon tudnék mondani olyan zenéjét, amit szeretek. (Hozzáteszem persze, hogy nem is ismerem alaposan). Ma is ásítanom kell, ha eszembe jut, ahogy a régi házról, benne az öreg anyjáról énekel – még a Sláger Rádió játszotta – , unalomig kellett hallgatni gyerekkoromban. De ennek ellenére egy dolgot nem tudok tőle elvitatni: az ami. Nem több, nem kevesebb és nem akar másnak látszódni. Összeállt pár éve fiatalokkal és együtt koncerteznek. Idén hatvannyolc éves. Röviden: nem fogom megvenni a cédéjét, de elismerem a tehetségét.

Jelent valamit? Lecseng?

Körülbelül tíz-tizenegy éve úgy tűnt, hogy a rendszerváltást követő sötét korszakot követően (KrisRudi, HappyGand, Kozsó, atyaég...) a könnyűzene kiheveri ezeket a fájdalmas sérüléseit. Igaz, hogy a 2000 utáni néhány év egybeesett a koncertezős, bulizós egyetemi éveimmel, de nem fogom elfelejteni, hogy még a kollégium géptermében hallgattam a Kaukázust és ott voltam az első koncertjeik egyikén a Kultiplexben (2008-ban bontották le). Lézengtünk. 27-en voltunk. Annyira bennfentesnek éreztem magunkat, hogy néhány évre erre a Hunniában meg is mondtam Kardos-Horváthnak, hogy hát nem szabadott volna átvennie a Kossuth-díjat. (Ezüst Érdemkeresztet kapott a szocialistáktól). De úgy tűnt, hogy az értelmes és szórakoztató könnyűzene ki tudja tágítani a Tankcsapda-Quimby-Kispál háromszög kereteit. (Ez utóbbi tényleg kapott Kossuth-díjat - én a helyükben visszautasítottam volna; testidegen dolog volt ez) Csak még két név: Hiperkarma, 30Y – mindkettő egészen eredeti volt. (Aztán mindkettő más-más utat járt be). És ne feledjük el a váltást, amit az MR2 hajtott végre. Valóban egyszerre tudott közszolgálati, könnyűzenei és minőségi lenni. Ma már ritkán hallgatom. És ez csak egy szegmens - amit én láttam és amire buliztam. De az a benyomásom, hogy nem csak ebben a stílusban történt változás akkoriban. (Lehet visszajelezni nyugodtan, hogy többszínűbb legyen az ízlésem; ami még hirtelen eszembe jut: Carboonfools, Vad Fruttik, Irie Maffia, Fábián Juli, Turbo, Akkezdet Phiai, korábbról a Balkan Fanatik, Neo, Belga, vagy mégkorábbról: Anima Sound System)

Bízik, bizakodik

Nem zárom le a kérdést. Nem mehetünk el amellett, hogy Magyarország első helyre szavazott egy olyan figurát, aki teljesen más, mint a többiek. Aki valószínűleg eredeti és nem megcsinált. Lehet szeretni vagy nem szeretni – de az biztos: elgondolkodtató, hogy győzött ideahaza és Európában sem vallott kudarcot (sőt). Nem tudom, mit jelent ez. (Mindenesetre: kínosan leleplező volt egy-két ellenfele nyilatkozata - jó messzire hajították a fair-play csillámporos buzogányát). A dalt ő írta, ő zenésítette meg és ő adta elő – ez biztos. Remélem, hogy nem csak valami egyedi dolog és átmeneti. Hogy az ország nem akar újra Kriszrudikat, és hogy egy bugyuta de kölönleges dal megszavazásával jelez a showbiznisz felé, hogy ami mainstreaim, az nem biztos hogy kacat. Vagy ha kacat is, nem hazudik. És ez a reményem akkor is megvan, ha sem a Nem leszek a játékszered-et, sem a Kedvesem-et nem szeretem. Mert ez a dal annyi amennyi, nem több és nem kevesebb önmagánál – ez a dal Kovács Kati.

„Kezet fogtak a miniszterelnökkel,
Én adnék neki egy cédulát,
Hogy igazából én nem is szavaztam rád.”

– Kaukázus: Palesztina

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.